Amikor gyerek voltam kimentünk csapatostól (persze szülők nélkül) a határba, s csak úgy játszottunk.  Szaladgáltunk, élveztük a szabadságot, bámultuk a felhőket, szöcskéket fogtunk. Imádtunk fára mászni, megfigyelni a természetet.

Emlékszem mindenféle levelet, bogyót, virágszirmokat gyűjtöttem, s abból készítettem főzetet. De szívesen lementünk a patakhoz is – ami persze nem volt túl közel - s ugrándoztunk, versenyeztük, hogy ki tudja átugrani.

Gondolom neked is vannak ilyen élményeid!

S a gyerekednek?

Persze megmagyarázzuk, hogy már nem olyan biztonságos a világ.  Nincs is idő erre, mert túl sok a szervezett program.  Iskolába sem mehet a barátokkal sétálva, netán bringára pattanva, mert túl veszélyes!  Egyébként is kocsival járunk.   S rettenetesen féltjük őket!

Pedig a gyerekeknek nagyon nagy szükségük lenne arra, hogy visszataláljanak a természethez!  Nem kellene túl sok.  Néhány óra a szabadban, felügyelet nélkül. Csupa élmény és kaland! 

Természetesen nem árt a kellő óvatosság, de meg kell nyugtatnunk saját magunkat, a gyerekek egészséges félelemérzettel rendelkeznek.

Kell, hogy érezze milyen pillangót kergetni, milyen, amikor rászáll egy katica, és még sorolhatnám.

Otthon már minden ismerős számukra, egy idő után már nincs mit felfedezni. Pedig ez egy nagyon fontos élmény számukra!  A természet egyrészt állandóságot, másrészt rengeteg kalandot kínál!  Igenis fel kell mászni a fákra, át kell ugrani a patakon, hemperegni kell a fűben!

Minden új élménynél újabb ingerek érik őket, és boldogsághormonok szabadulnak fel a szervezetükben.

Gyermekként még sokkal többet tudtunk a természetről, mint amire felnőtt korban visszaemlékszünk.

Nem mellesleg, kicsi korban tanuljuk meg megbecsülni a veszély mértékét, ezzel is közelebb kerülve az önálló személyiség kialakulásához.

A gyerekeknek változatosságra van szükségük és rengeteg mozgásra!