„Anya! Képzeld, mi történt ma edzésen! Az edző felpofozott! ... Hogy miért? Hááát, mert nem fogadtam szót, folyton piszkáltam Misikét, meg el is vettem tőle a labdát, és akkor kivitt az öltözőbe, és...”

Mit tehet a szülő, ha ezzel a hírrel fogadja a fia, mikor amúgy lóhalálában éppen hogy csak odaér érte az edzés végére? Először is eltátja a száját, és próbálja feldolgozni a hallottakat. Hogy mi történt?!? Hát ez nem lehet igaz! Majd pedig második felvonásként - mikor már nem lát a pipától, és érzi, hogy két pillanaton belül felrobban a tehetetlen dühtől – kifelé persze mosolyogva felöltözteti a gyerekét, vagy ha nagyobb, akkor megvárja, míg elkészül, és nyomban hazafelé veszik az irányt. Hisz jó esetben nem a „tett helyszínén” kezdik megbeszélni, mi és hogyan is történt.

Van azonban az a helyzet, amikor az tűnik a legcélravezetőbbnek, ha már ott, helyben elvesszük az edzőt és/vagy a gyerekünket, és megpróbáljuk kiokoskodni, hogyan is volt az az ominózus pofon. Vagyis mondjuk megvárjuk, míg szépen mindenki elszivárog, és akkor nagy levegőt véve (és közben emberi hangszínre váltva) odasazzézunk a kedves úriemberhez, hogy megtudakoljuk, mégis mi a fityfene történt. 

Olvass tovább!

A-verzió: az edző - aki amúgy egy igazán angyali pofa – közli, hogy a fiunk álmodta/képzelte az egészet, és semmi ilyesmi sem történt, magyarán meghazudtolja a gyereket.

B-verzió: az edző szánja-bánja, és töredelmesen bevallja bűnét, miszerint valóban meglegyintette Jancsikát, akinek az arcáról amúgy is ordít, hogy mi történt, hiszen az árulkodó ujjnyomok ott virítanak szegény gyerek képén.

C-verzió: az edző azt mondja, hogy igen, a gyerek valóban szemtelen volt, folyton nyúzta az említett Misikét (aki nyilván már igen erőteljesen csuklik a sok emlegetéstől), és igen, a labdáját is galádul elorozta, minekutána megpróbálta sarokba állítani a fiunkat, de annak hasztalansága után úgy döntött, hogy a fülénél fogva kicipeli az edzőteremből, mintegy példát statuálva vele a többiek előtt. Majd az öltözőbe betérvén erőteljesebben megfogta a fejét/arcát, és komolyan a szemébe nézve megpróbálta elmagyarázni neki, hogy nem maceráljuk Misikét/a tesót, aki szintén sportolni jár(na) ide/senkit, és ha ezt nem érti meg, nem leszünk jóban.

Nyilvánvalóan a fiunknak egyik eshetőség sem túl kedvező, de ne menjünk el a két legfontosabb tényező mellett: a gyerekek hajlamosak kiszínezni, ami velük történt, vagy a szülők esnek abba a hibába, hogy legyintenek, mikor pedig a gyerekük igenis halálosan komolyan mondja, amit. És itt még csak kezdődik az, amitől szülő a szülő...

Vagyis a nagybetűs felelősség.

Ugyanis itt nem a civakodó testvérek közt kell igazságot tenni, hanem egy felnőtt ember és a gyerekünk között kell megtalálni az optimális arányt, hogy hogyan is kezeljünk egy ilyen felettébb szerencsétlen helyzetet.

Olvass tovább!

Ha az első felindulás hozza helyettünk a döntést, annak az eredménye valószínűleg az, hogy leüvöltjük az edzőt, de úgy, hogy haj nem marad a fején, majd dúlva-fúlva - és természetesen igen látványosan - kicsörtetünk a teremből/öltözőből a gyereket magunk előtt terelgetve. Ez pedig több szempontból is egy igen szerencsétlen választás, főleg, ha mások is szem-és fültanúi lesznek a történéseknek.

Bármi ilyesmi történik, próbáljunk meg higgadtan, emberi módon reagálni, és kideríteni, hogyan is volt az az úgy. Ami ilyenkor jó ötlet lehet, ha kikérjük a többi gyerek véleményét, vagy legalábbis azt, akivel a miénk jóban van, hiszen a gyerekek (a kicsik de pláne) még teljesen őszinték, nem füllentenek, és A-tól Z-ig elmondhatják majd nekünk, amire olyannyira kíváncsiak vagyunk.

És ami még előfordulhat, hogy bizony a saját gyerekünk - akin amúgy semmilyen külsérelmi nyom nem látszik (márpedig egy pofon nyomot hagy) – mondja azt, hogy anya, én szeretek idejárni, ne vegyél ki edzésről. És mi pedig tudjuk jól róla, hogy ő egy igen érzékeny fiúcska, és ha bármi komolyabb is történt volna a fentiek közül, akkor tutira a lelkére vette volna, és nem, hogy nem lépne ezen túl ilyen könnyedén, hanem még jól be is gubózna emiatt.

Hagyjunk hát magunknak egy kis időt a döntésre, és ne az első felindulás vezérelje a tetteinket. Aludjunk rá egyet, és beszélgessünk a gyerekekkel, bízva abban, hogy kiderül, mi is az igazság, és ha már megtudtuk, akkor annak ismeretében dönthetünk a jövőt illetően.