A halállal nem halunk meg, mondják sokan. Hiszem, hogy így van, de ezt elfogadni, és vigaszt találni ebben a gondolatban nem egyszerű. Mi emberek az anyagi lét terében élünk, azt hisszük, amit látunk, hallunk és tapintunk. Érzékszerveink felülírják azt a magasabb dimenziót, ahová a lélek kerül. Így elfogadni a halált nagyon nehéz. Felfoghatatlan, hogy egy marék hamu marad csupán abból, akit szeretünk, és egy rövid szertartás kíséri az útjára, ahová egyedül kell mennie. Ennyi lenne? Hinnünk kell benne, hogy nem. Ez nyújthat vigaszt, erre kell gondolnunk, miközben a sárgás avart rugdosva, kezeinkben virággal, és mécsessel, szemeinkben könnycseppekkel közelítünk a szeretett sírhalomhoz.

A sír nem csupán egy gödör, amelybe elásnak egy koporsót, vagy egy urnát, hanem menedékhely a szeretteink szívének, akiket az elhunytak hátrahagynak. Az élet egyetemes igazsága ez a végső út. Ami nem tudjuk hová vezet, és meddig tart. De mindenki részesül benne. Égjen hát egy szál gyertya halovány lángja a szeretett elhunyt lelki üdvéért.

Minden temetőben van egy kis kápolna, vagy egy nagyobb kereszt Krisztus és a Feltámadás emlékére. Látogassunk el egy mécses erejéig valamelyikhez, és mondjunk el egy fohászt azokért is, akiknek még foghatjuk a kezét, akinek még a szemébe tudunk nézni. A szüleinkért, a gyerekeinkért, a társunkért. Nem kell tartoznunk egyházhoz, felekezethez. Nem kell hosszas, rímekbe szedett imán gondolkodnunk. Fogalmazzuk meg azt a két mondatot, és emeljük égre a tekintetünket. A szeretet ereje bennünk él, és erősebb mindennél. Ebben kell hinnünk, és remélnünk, hogy minél több időt tölthetünk el együtt a földi életben.