Nobel- és Kossuth-díjas író és műfordító volt, akit önéletrajzi ihletésű, a holokauszt borzalmairól szóló műveiért még 2002-ben Nobel-díjjal tüntettek ki. 1929. november 9-én született a fővárosban, és már 14 évesen megjárt a poklot: Auschwitzot. Az a műve, mely a legtöbb magyar számára (a fiataloknak is) ismertté tette – vagyis a Sorstalanság – 1975-ben jelent meg először. Második regénye, A kudarc 1988-ban, majd harmadik, a Kaddis a meg nem született gyermekért 1990-ben látott napvilágot, hogy végül a Felszámolás című könyve tetralógiává növelje mindezeket.

A Sorstalanságot 13 évig írta – nyilvánvalóan nem véletlen ez a komoly évszám. Sikert előbb aratott külföldön, mint idehaza, főleg, hogy itthon többen is visszautasították, mikor szerette volna kiadatni. Magyarországon csak a rendszerváltás és a Nobel-díj megkapása után lett széles körben népszerű a regény, melynek főhőse egy kamasz fiú, aki miután bekerül a náci haláltáborba, kénytelen-kelletlen felnő, és később már képtelen visszatérni korábbi életéhez.

„A legnagyobb problémát persze az első regényem okozta, a Sorstalanság, ahol azzal kellett szembesülnöm, hogy sokan megírták már, amelyek között nagyon sok rossz változat volt, és egy-két jó. De a lényeg az volt, hogy nem szabad azonosulni. Jól kellett ismerni a nyelv határait. Nagyon világosan kellett tudni azt, hogy az, aki itten beszél, nem egy valódi hús-vér, hanem egy regényfigura, akinek nyelve van. Tehát csak nyelv és semmi más. És ez az a törvény, amely fegyelemben tart, és amelyet átlépve idegen szövegek keletkeznek. Ez jó és világos kontroll, csak nehéz. Úgyhogy a Sorstalanság megírása közben néha évek teltek el két fejezet között. Nem tudtam beilleszkedni abba a stílusba. Mondom, az elsődleges az, hogy aki beszél, az irodalmi figura, az csak egy nyelv, nem hús-vér valóság. És ahogy hús-vér valósággá próbáljuk tenni, elfuserálódik az egész.” – mondta Kertész Imre a saját regényéről. 

Lapozz a további információkért!

Még 997-ben kapta a Kossuth-díjat, 2001-ben pedig a német Becsületrendet. Ezt követte gyors egymás utánban a 2002-es irodalmi Nobel-díj, majd 2003-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje. 2014. augusztus 20-án kapta élete utolsó kitüntetését, a legmagasabb magyar állami kitüntetést, a Magyar Szent István Rendet.

Tavaly óta itthon élt, Parkinson-kórral küzdött. „…csodálatos életem volt” – mondta a Zeitnek adott interjújában a 84. születésnapján.

„Auschwitzi fogolyként kezdtem, végül megkaptam a civileknek járó legnagyobb német kitüntetést. Ez vicces és megmagyarázhatatlan. De lehetek egészen őszinte?

Elég volt. Mindent elértem, amit akartam.

Azt hiszem, írni sem akarok többé. Rendezgetem a régi naplójegyzeteimet, az még örömöt okoz. De ha az éjszakákra gondolok... Van még egy szó, a szeretet. Ezzel még szívesen kezdenék valami újat. De mivel írnék? A kezeim már nem engedelmeskednek. Nagyon fáradt vagyok.”