Fontos üzenet minden szülőnek! Anyai törődésről, hazugságokról, nevelésről, a valódi hősökről.
Szülőnek lenni
Az anyaság áldás és a legnagyobb felelősség is egyben. Minden nap átlagosan 255 gyermek születik percenként, ami körülbelül 4 kisbabát jelent minden egyes másodpercben. Ezekből a számokból nagyjából kikövetkeztethető, hogy hány olyan hős is él közöttünk, akik független életük, és gyakran karrierjük feláldozásával egy felelőségekkel és nehézségekkel teli utat választanak – ők az anyák.
Sajnos ritkán kapnak elismerést a fáradozásaikért. A gyerekek könnyen hozzászoknak, hogy édesanyjuk mindig mellettük van. Az anyukák azonban rengeteg áldozatot hoznak a gyermekeikért anélkül, hogy bármit elvárnának ezért cserébe. Számukra mindig fiaik, lányaik az elsők.
Ne felejtsük el, hogy az apák is rengeteg időt és erőt áldoznak azért, hogy gyermekeiknek mindenből a legjobbat adhassák. Az alábbi történet azonban most az anyákról szól.
Hazug anyám volt
Ez a történet gyerekkoromban kezdődött. Szegény családba születtem, és gyakran olyan körülmények között éltük napjainkat, hogy ritkán került egy egész adag étel a tányérunkra. Valahányszor leültünk enni, édesanyám néhány falat után áttette elém az ételt, amihez alig nyúlt hozzá. „Edd csak meg, én nem vagyok éhes.” – hazudta anyám…
Nem sokkal később, édesanyám szabadidejét a folyóparton töltötte, ami a házunk közelében volt. Kezében horgászbottal várta, hogy ehetünk-e ma valami mást is vacsorára a rizsen kívül. Ha sikerrel járt, otthon mosolyogva készített levest a kifogott halakból – „Nagyra kell nőnöd” – mondogatta mindig. Miközben én éhesen faltam a hal legjobb részeit, mindig láttam, ahogy anyám az asztalnál a maradék falatokat próbálja összeszedni a csontokról. Ettől mindig elszomorodtam, és megkínáltam a saját adagomból. „Edd csak meg, fiam. Én nem szeretem a halat.” – hazudta anyám…
Folytatjuk a következő oldalon!
Ahogy telt-múlt az idő, iskolás korba léptem. Hogy tanulmányaimat kifizethesse, elvállalt egy egyszerűnek tűnő másodállást egy cégnél. Minden héten nehéz zsákokban hozta haza a kis játékautó-alkatrészeket, amiket össze kellett szerelnie. Nem sok pénzt kapott érte, de eleget, hogy iskolába járhassak. Egyik éjszaka nem tudtam elaludni. Ahogy kiléptem a szobámból láttam, hogy anyám táskás szemekkel ül az étkezőasztalnál, mellette pedig hegyekben állnak az alkatrészek és a kisautók. Felajánlottam neki, hogy segítek neki, hiszen másnap reggel várta a főállása. „Te csak menj aludni, fiam. Nem vagyok álmos.” – hazudta anyám…
Hosszú évek után eljött a vizsgám napja is. Édesanyám szabadnapot vett ki a munkahelyéről, hogy várhasson rám, mikor végzek. Órákon keresztül várt a nyári forróságban. Amint kiléptem a teremből, máris sietett felém, nagy mosollyal az arcán, kezében pedig egy üveg üdítővel. Megölelt és máris tölteni kezdte nekem egy kis pohárba. Én viszont láttam rajta, hogy sokkal jobban leizzadt a forróságtól, mint én a vizsga izgalmaitól, ezért megkínáltam őt is. „Nem kell fiam, nem vagyok szomjas” – hazudta anyám…
Folytatjuk a következő oldalon!
Emlékszem a reggelre, amikor betegeskedő édesapám nem ébredt fel. Nehéz időknek néztünk elébe, hiszen anyámnak özvegyként egyedül kellett megteremtenie számunkra azt, amit korábban ketten is nehezen tudtak összehozni édesapámmal. Nem telt el úgy nap a gyászoló hetek után sem, hogy ne szenvedtünk volna valamiben hiányt. Szerencsére egy közeli rokonunk gyakran segített nekünk amiben csak tudott, de ennél többre volt szüksége immáron két fős családunknak. Sokan tanácsolták édesanyámnak, hogy keressen új párt magának és házasodjon újra. „Nincs szükségem más szeretetére” – hazudta anyám…
Miután végre sikerült munkát találnom magamnak egy másik városban, ideje volt elköszönnöm édesanyámtól. Ő ekkorra már nyugdíjas korban volt, és kedvére pihenhetett volna, mégis minden reggel a piacon árulta a zöldségeit, hogy egy kis pénzt szerezzen magának. Szerencsére jól kerestem, így minden hónapban küldtem neki egy kis pénzt, hogy ne kelljen szűkölködnie. Nem akarta elfogadni. „Van elég pénzem, fiam.” – hazudta anyám…
Folytatjuk a következő oldalon!
Számomra a dolgok egyre jobbra fordultak. Úgy döntöttem, hogy elvégzem a mesterképzést is, amit az iskola egyik partnercége támogatott. A sikeres vizsgák után épp ennél a cégnél kaptam állást. Rendkívüli fizetést élvezhettem, és felajánlottam édesanyámnak, hogy költözzön ő is a városba, mert itt aztán tényleg semmire nem lenne gondja. De ő nem akart „zavarni” engem. „Az az élet nem nekem való, fiam.” – hazudta anyám…
Öreg korára édesanyámnál rákot állapítottak meg az orvosok, és kénytelen volt beköltözni a kórházba, mert egyedül nem maradhatott otthon. Amikor csak tudtam, meglátogattam őt. Az egyik műtétje után elgyengülve feküdt az ágyán. Fáradt szemeivel az arcomat nézte, látta rajtam, hogy nagyon elmerültem a gondolataimban. Minden erejére szüksége volt, hogy egy kedves anyai mosollyal lepjen meg. Belegondoltam, hogy milyen kínokat élhet át minden nap és milyen pokoli „élete” van itt a kórházban. Világ életemben erős ember voltam, de képtelen voltam magamban tartani a könnyeket. Gyenge hangján csak ennyit mondott: „Ne sírj, fiam, jól vagyok” – hazudta anyám, majd behunyta a szemeit, és soha többé nem nyitotta ki őket.
Azok a szerencsések, akiknek édesanyja még velük van, szánjanak időt arra, hogy megköszönik neki az összes áldozatot, amit életük során hoztak. Ezek a „hazugságok” is csak a mi érdekünkben hangzanak el, és hálával tartozunk minden olyan alkalomért, amikor „nem voltak éhesek” vagy „nem voltak álmosak”. Éljenek az anyukák!
