Mikor megszületik egy baba, a kórházban mindenét alaposan megvizsgálják, beleértve a szemét is. Azonban mi a teendő akkor, ha csak az iskolában, évek múlva derül ki, hogy a gyerek kezdetben tökéletes szeme elromlott? Kinek nehezebb ezt feldolgozni: neki vagy a szülőnek?
Ha van a szűkebb családban olyan, aki mondjuk rövidlátó, akkor a szülőket talán nem éri akkora meglepetésként, ha gyermekük szeme egy idő után szemüvegért kiált. Örömnek nem öröm, ez tény, de nem is katasztrófa – csupán helyén kell tudni kezelni a dolgokat. És ebben az egyik legelső és legfontosabb az, hogy nehogy elkedvetlenedjünk, ha a kislányunk vagy kisfiunk szemüveges lesz, ugyanis ez jelentősen kihathat a lelkiállapotára, sőt, még az önbizalmának is beteheti a kaput elég rendesen.
Sajnos az elmúlt évek során mit sem változott az a „divat”, hogy ha valaki úm. más, mint az átlag, akkor azt piszkálni kell. Más alatt értem most azt, hogy mondjuk göndör vagy vörös a haja, szeplős, túlsúlyos, elállnak a fülei, kreolosabb a bőre vagy éppenséggel szemüveget visel. Ezek a gyerekek semmivel sem kevesebbek társaiknál, mégis, a többség szinte rájuk repül, és lelkiismeret-furdalás nélkül elkezdik leépíteni az önértékelésüket. És kisebb korban ez rettentő vacak érzés, amin az sem segít, ha otthon az anyuka vagy apuka azon sápítozik, hogy az ő - addig jajj, de szép - kislánya vagy kisfia innentől elcsúful, mert a szemüveg majd eltakarja az arcát. És mindez hatványozottan igaz a kamaszokra, akiknél még ádázabb harcok zajlanak ez ügyben.
Lapozz!
Van, amikor csak akkor derül ki, hogy a gyerkőc nem látja a táblát, amikor egy nagyobb terembe kerülnek, és már az első pad is messzebb esik a tanári asztaltól, mint amilyen messze ült addig az előző helyen. És ezt nekünk valahogyan észre kell vennünk.
Erre szerencsére több lehetőségünk is van: szerencsés esetben maga a gyerek fogja jelezni, hogy homályosan látja a betűket és a számokat, vagy ha ő nem, akkor a tanár szól, hogy valami nem stimmel, mert nem az szerepel a füzetében, mint amit ő a táblára felvésett. A harmadik, és egyben legnehezebb variáció az, ha nekünk kell kipuhatolni, miért is olyan kedvetlen mostanában, miért mondja azt, hogy nem akar iskolába menni, hogy nem szereti, pedig eddig szinte mindig lelkes volt, vagy egyéb lelki tünetek mutatkoznak rajta.
Ilyenkor (is) gondoljunk arra, hogy lehet, hogy nincs is semmi baj a sulival, a barátaival, csupán csak negatív élmények érik nap, mint nap, mégpedig azért, mert nem lát jól.
Már.
Szerencsére azonban manapság igazán kellemes külsejű és divatos szemüvegkereteket lehet kapni, sokkal bőségesebb a kínálat, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt, ezért ezt a részét viszonylag egyszerűen letudhatjuk. Ugyanis mostanában már boldog-boldogtalan hordja a fekete keretes, dioptria nélküli érdekességeket, miközben meg olyan éleses lát, mint a sas. Ha innen nézzük, még könnyebbség is lehet a gyereknek, hogy talán kevésbé fújják majd föl a haverjai azt, hogy neki bizony ilyen téren kicsit megváltozik az élete.
Sajnos azonban mindig mindenhol akad majd olyan, aki valamiért piszkálni fogja, és erre a szemüvegessége kiváló okot szolgáltathat. Éppen ezért a lelküket kell megerősítenünk szülőként, hogy fel legyenek vértezve olyan tudással és háttér-információkkal, amelyek végigkísérhetik őket a felnőtté válás amúgy is igen rögös útján.
Lapozz!
Ahol problémát jelenthet a szemüveg megléte, az a sportok területe. Ha viszonylag kicsi a gyerek - gondolok itt olyan 12-13 éves korra -, akkor még nem ajánlott neki a kontaktlencse-viselés, hiszen rengeteg mindenre kell tudnia koncentrálni. Ugyanis ha valakinek kontaktlencséje van, kismillió részletre kell figyelnie, hogy hordhassa is azt. Kézmosás, tisztántartás, lejárati idő és rendszeres csere, folyadékok megfelelősége, megszokott, de ilyenkor eleinte még szokatlan mozdulatok (pl. szem dörgölése, ami a legtöbb lágy kontaktlencsét viselő számára rövid idő után már nem okoz gondot), és még hosszan sorolhatnánk. És pontosan ezek azok az okok, amelyek miatt nem annyira ajánlott, hogy 14 éves kor előtt a gyerekre bízzunk egy ilyen felelősségteljes feladatot. Ha viszont már elég nagy hozzá, és ő is szeretné, sokkalta könnyebben lehet lencsével sportolni - úszni, teniszezni, röplabdázni, karatézni, bármit -, mint szemüvegben.
Van azonban olyan gyerkőc, aki ragaszkodik a szemüvegéhez, mert még meg is szerette, és ilyen módon nem szívesen válna meg tőle. Pontosan ezekre az esetekre találták ki azokat a lehetőségeket, amelyeket kifejezettten sportolásra terveztek, és alakítottak is – akár teniszezne a gyerek, akár baseballozna.
A lényeg, és az örökérvényű okosság tehát minden esetben az lenne, hogy ha a gyerekünk valamiért (mindegy, miért) szemüveges lesz, ne hagyjuk, hogy elvegye az önbizalmát. Lehet, hogy eleinte nem könnyű majd megemésztenünk ezt szülőként, de egyrészt lehet, hogy neki ez nem okoz majd ekkora problémát, másrészt meg az is előfordulhat, hogy csak a mi aggodalmaskodásunk az, ami zavarná őt, nem is maga a szemüveg.
