Az isaszegi ‘karatebácsi’ – vagyis civilben Jakab Attila – már tavaly tavasszal tudta azt, amit sokan még nem: két tanítványa is kijutott az Európa-bajnokságra. Mindketten évek óta karatéznak és versenyeznek, az isaszegi GENKI WKSZE vezető edzője pedig egy interjú keretében elárulta nekünk, miért érdemes ezt a sportágat választani akár már óvodás kortól, milyen többletet nyújt az iskolában, valamint a hétköznapi életben a karate.
Kósa Krisztina: - Mesélsz nekem a legelejéről, amikor te kezdted?
Jakab Attila: - ’96-ban kezdtünk el karatézni… az egész család - anyu kivételével. Akkor még a karate eléggé gyerekcipőben járt. Mi is elmentünk öcsémmel - én akkor voltam 8 éves, öcsém 6. Egy óvodában volt az edzés, és ott ragadtunk.
K. K.: - Rögtön nagy szerelem lett?
J. A.: - Megszerettük. Nagyon jó volt a társaság, rengeteg gyerek volt, nagyon összekovácsolódtunk. Igazából senkivel nem jártunk se egy osztályba, se egy óvodába, se semmibe, és pont ezért volt jó, hogy mindenkivel csak akkor és ott találkoztunk.
Nagy szerelemmé akkor vált, amikor egyszer az egyik ovis edzés után elmentünk a nagyok edzésére csak benézni. Aztán persze jöttek a hullámvölgyek, amikor sulisok lettünk, akkor kicsit kellett minket noszogatni, de egy kis piszkálás elég volt, és mentünk edzésre.
Én ilyenkor a szülőknek mindig azt mondom, mikor azt mondják, hogy a gyereknek nincs kedve jönni, hogy nekem sem volt kedvem menni 8 évesen télen, amikor lehetett ülni a számítógép előtt, de ránk szóltak, és elküldtek edzésre. Persze, amikor az edzésen voltam, akkor már jól éreztem magam.
K. K.: - Az iskolával ezt mégis hogyan lehetett összeegyeztetni?
J. A.: - Eleinte simán. Ötödik osztályig nem gond. Aztán amikor sűrűsödik a program, és du. 3-4-ig bent kell lenni a suliban, nehezebb, de nem lehetetlen. Ugyanis mire nagyobb iskolás lesz valaki, addigra annyira az életük részévé válik, hogy már nem is kérdés, hogy elmenjenek-e edzésre.
K. K.: - Mikor lehet így tanulni?
J. A.: - Edzés meg suli között. Meg a buszon, a villamoson, a metrón, meg este utána. Mi a suliban odafigyeltünk, és akkor sok minden megragadt bennünk. Tehát ebben is segített és jót tett a karate. Most így utólag azt mondom, hogy ez is nagyon jó benne, hogy annyira oda kell koncentrálni mindenre, amit csinálunk, hogy aztán ez az iskolában is megjelenik.
Amikor már öt-tíz éve karatéztunk öcsémmel, akkor volt egy nagy beszélgetés a szülőkkel, hogy mit csinálnánk, ha nem karatéznánk. És fogalmunk nem volt. Annyira logikus volt az, hogy reggel fölkelünk, iskola, aztán mikor már versenyzők lettünk, hétfőn már vittük magunkkal egy sporttáskában a karateruhát.
