Miért jó, ha őszinte a gyerek?

Furcsa világot élünk manapság. Az emberekben - elsősorban a felnőttekben – már akaratlanul is ott van, amit még anno, gyerekkorukban beléjük plántált a szülő, a tanár, a környezet, mindenki, hogy sok dolgot nem mondhatnak ki. És hogy miért? Mert nem illik. Ha pedig mégis kimondják, azzal biztosan megbántanak másokat. Pedig ez nem kellene, hogy így legyen. Hiszen egy kisgyerek nem azért mondja valakire, hogy kövér, vagy nem szép az arca, vagy épp a ruhája, vagy fura a haja, mert bántani akarja. Dehogy akarja. Ő csak őszinte, ami a legtöbb felnőttből – ilyen szempontból – már hiányzik.

Ha a fiunk azt mondja valakire a buszon, hogy „Anyu! Nézd milyen csúnya a bácsi cipője!”, akkor mi az első reakciónk? Lepisszegjük, és halkan elkezdjük neki megmagyarázni, hogy miért is nem mondhatja ki azt, amit amúgy mi is gondolunk, miszerint a megnevezett úr cipője, hát... maradjunk annyiban, hogy valóban nem túl ízléses. Persze senki nem kellene, hogy arra bíztassa az 5 évesét, hogy úton-útfélen leszóljon mindenkit, akit csak akar, de az meg már a másik véglet lenne. Ha ilyenkor tudnánk kezelni a helyzetet, és mondjuk úgy lereagálni, mintha egy vígjátékban szerepelnénk, akkor máris könnyedebb és viccesebb lehetne egy ilyen - amúgy felnőttként nem túl kellemes – szituáció. Vagyis például finoman elmosolyodnánk, és megjegyeznénk, hogy mindenkinek más az ízlése, és a bácsinak minden bizonnyal az a cipő tetszik. Nekünk nem baj, ha nem, elég, ha a bácsinak igen.

És akkor a kisfiunk mit szűrne le ebből? Nem azt, hogy ő nem nyilváníthat véleményt, mert nagyjából nem szabad, hanem inkább azt, hogy lehet, hogy anyunak sem tetszik az ominózus lábbeli, de mivel a bácsinak igen, hát jól van.

És ennyi, nincs tovább.

Olvass tovább!