Három a néni
Ami pedig még ennél is kellemetlenebb tud lenni szülőként, ha mondjuk az ember lánya valakinek a súlyát veszi górcső alá, majd ennek hangot is ad. Lehetőleg egy tömött villamoson vagy buszon, ahol is a piros lámpánál jó hangosan elkurjantja magát, hogy „Anyu! Te is látod, milyen kövér az a néni?”. És ilyenkor talán szeretnénk kicsit elsüllyedni vagy valami hasonló, hiszen garantálhatóan minden szempár ránk szegeződik majd – nyugalom, biztosan ránk, és nem a lányunkra. Vagyis hogy minden felnőtt szempár. Mert kisgyerekek közt ez még úm. normális lehet, hogy kiszalad a szájukon egy ilyen, majd teljes természetességgel játszanak, beszélgetnek tovább.
Szóval állunk ott a villamoson a néma csöndben, és vadul gondolkodunk, hogy hogyan is vágjuk ki magunkat a khmm... cikis helyzetből, melybe szemünk fénye hozott. Nos, az egyik jó megoldás például az lehet, ha halványan elmosolyodunk - mint a cipős incidensnél -, majd a másodperc törtrésze alatt felmérjük, hogy gyermekünk mennyire is gázolt bele a ’kövér néni’ lelkivilágába. Amennyiben nem rosszalló és elítélő pillantást kapunk tőle válaszként, akkor csak annyit közlünk, hogy igen, látjuk, és ha a néninek van egy csepp humorérzéke, akkor veszi a lapot, mi pedig már el is felejthetjük az egészet. Közben pedig úgy teszünk, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy ilyen helyzetet így lekezelni.
És itt vissza is kanyarodnék az őszinteséghez, mint olyanhoz. Nem az a fontos, hogy valamire vagy valakire a csúnya, kövér vagy egyéb jelzőket használjuk-e, hanem az, hogy mindezt hogyan tálaljuk. Hiszen nyilvánvaló, hogy az ’érdekes’-t és a ’túlsúlyos’-t is lehet olyan hangsúllyal kiejteni a szánkon, hogy az sokkal bántóbban fog hangozni, mint egy ártatlan és gyermeki ’csúnya’ vagy ’kövér’.
Vagy esetleg ’öreg’, hogy megemlítsük azt, ami általában gyakran csatlakozik a fentiekhez, mint pejoratív jelző. Pedig az öregség is csak egy állapot, ha innen közelítjük meg a kérdést...
