Már önmagában az is elég fájdalmas felismerés, hogy nem megy együtt, mégis a lehető legrosszabb pillanat az, amikor a gyerekeknek el kell mondanunk. Kéztördelés helyett érdemes előre összerakni fejben és a szívünkben, hogy mit szeretnénk megosztani velük. Íme egy mindent borító anyuka őszinte vallomása élete egyik legkeményebb feladatáról.
Hosszú éveken át ott volt a fejemben és a szívemben, hogy nem megy. Valami nem stimmel. Aztán jöttek a gyerekek, akikre nem voltam ugyan felkészülve, de ösztönösen hozzáláttam életem legszebb feladatához. Akkor még nem tudtam, hogy ez ilyen szép, de hittem benne és tettem a dolgom. Nap nap után. És egyre jobb lett. Sokasodtak a napi csodák és én tátott szájjal bámultam őket és úgy elmerültem 1-1 pillanatban, hogy a mai napig nem tudom kitörölni őket se a fejemből, se a szívemből.
De boldogtalan voltam. A sok földi jóság, az anyagi biztonság, a szuper család ellenére. Egyedül voltam. Mint anya és főképp, mint nő. Szépen lassan rájöttem, hogy iszonyatosan magányos vagyok. A férjem olyan dolgokat vár el tőlem, ami én soha nem voltam, arról nem is beszélve, hogy milyen hosszú fejlődési utat tettem meg, mióta megismerkedtünk. Becsapva éreztem magam, mégis úgy voltam vele, hogy nem szakíthatom el a gyerekeimet az apjuktól. Soha. Nincs jogom hozzá. Talán majd a következő életeim egyikében. Na, majd akkor baromi boldog leszek.
Így hát megadtam magam ennek az életnek. Egészen addig, míg egyre gyakrabban le nem betegedtem. Ilyen megfázás, olyan torokgyulladás, a vesém… és még sorolhatnám. Szinte már nem volt olyan hónap, amikor ne szedtem volna össze valamit. Aztán beütött a legrosszabb: egy szép tavaszi napon erős mellkasi fájdalmam lett és kórházba szállítottak.
Soha nem fogom elfelejteni a hónapokon át tartó vizsgálatokat. Lényegében mindenkit megőrjítettem, hogy nem jöttek rá mi a bajom. Merthogy minden leletem negatív volt. Csak én néztem ki piszok rosszul. Kívül. És természetesen belül is.
A sors akarta, hogy megtaláljam az orvosom, aki a szemembe mondja egyértelműen, hogy legyen már végre vége a szorongásnak asszonyom! tessék már végre kisimítani az életét! Attól a naptól kezdve nem volt választásom. Menni kellett előre. Már az első lépés sem volt könnyű. Egy szomorú tavaszi este megmondtam a férjemnek, hogy csodálatos apa, de nekem nem megy vele tovább. Nem tett ő semmi rosszat. Csak elmúlt, más irányba ment az utunk. Már nem beszélgetünk. Megült köztünk a társas magány. És nem bírom. Nem bírom tovább. Nem akarom, hogy a gyerekeinknek úgy kelljen felnőni, hogy ezt látják normálisnak apa és anya, férfi és nő között. Egy igazi kapcsolatnak nem ez a dinamikája. Ott még a legnagyobb hétköznapi rutin mellett is van helye a normális intimitásnak.
Drámai este volt. Féltem. Hogy ki kell állnom magamért. Azért, hogy mit szeretnék. Úgy, hogy közben egy senkinek éreztem magam, hogy borítom a bilit és viaskodtam olyan gondolatokkal, hogy most teszem e vajon tönkre a gyerekeket egy életre, megfosztva őket attól, hogy teljes családban nőhessenek fel. Megelevenedtek előttem a félelmeim: mit fognak szólni a szüleim, a barátaim az egész világ, hányan fognak megbélyegezni majd önzéssel, hány embert is bántok meg egy döntéssel. Akkor még nem is sejtettem, hogy nem ezek a problémák leszenek a leginkább fókuszban, hanem a fájdalom, amit a gyerekeim szemében fogok látni.
