Anno. Mennyit jelent ez a szó sokunknak, igaz? Emlékeket idéz, melyek még a mi időnkről szóltak, és nosztalgikus hangulatba kerít, hiszen egykoron mi is voltunk fiatalok, gyerekek, akik élvezték annak minden velejáróját. Emlékezzünk hát együtt!
1., A tízórai
Anyukánk mindig csomagolt, és szalvétába, valamint külön kis zacskóba tette. Nagyon jó volt, csak ha paprika is került a szendvicsbe, rendszeresen eláztatta a csomagolást, és ez némileg bonyolította a történetet. Sőt, mivel akkoriban még sehol nem nagyon volt hűtési lehetőség a sulikban, az ételek bizony-bizony olykor több órát is álltak szobahőmérsékleten a táskákban, míg megevésre kerültek. És mégis életben maradtunk.
A második óra utáni hosszabb szünetben az osztályteremben a többség a padokon ülve, beszélgetve ette a tízóraiját, melyet a bátrabbak elcserélgettek másokkal. Nem is volt ezzel semmi gond egészen addig, míg otthon esetlegesen kiderült, hogy ejj, valamiért mégsem az anyu által csomagolt kolbászost tömtük be, hanem a szomszéd Julcsika anyukája által készített szalámisat, ugyanis annak határozottan jobban tetszett a külleme.
2., A biciklizés
A bukósisakot, mint olyat még hírből sem ismertük, nem hogy hordtuk volna, de még könyök- és térdvédő sem figyelt otthon a fészerben. És mégis: megtanultuk azt, amit ha egyszer sikerül, többé nem felejtjük el.
Ennek folyományaként a térdünk természetesen mindig, de mindig le volt verve, és akkora plezúrok voltak rajta, hogy öröm volt nézni. És ezek után milyen jó móka is volt megfürödni, amikor úgy csípte a víz a friss sebeket, hogy csak na…
Anyu meg persze nem rohant utánunk a különféle legújabb micsodákkal, hogy lefertőtlenítse a lábunkat, kezünket, hanem csak hozta a sebhintőport, vagy kevésbé szerencsés esetben a jódot. És nem is aggódta túl, mint ma sok szülő, hiszen ez csak egy esés volt, nem a III. világháború kitörése. Vagyis elintézte egy kézlegyintéssel és egy puszival a fejünk búbjára, mondván: - Nem gond, kicsim, túléled!
